A szabadságharcosok üzenete

 

A „Mecseki láthatatlanok” szabadságharcos csoport 1956-ban

Nemzeti történelmünk elmúlt ezer éve szakadatlan harc volt a szabadságért és a függetlenségért. „Pro patria et libertate” ált Rákóczi kurucainak zászlóin, e célokért indultak rohamra Branyiszkonál Damjanics vörössipkás honvédei és az 1956 októberi forradalom követelései között is első volt a szabadság, a demokrácia és a független Magyarország óhajtása. A magyar nép sokáig képes tűrni, de türelme fogytán, felkel térdepléséből, lerázza láncait és nekiront elnyomóinak. Ha más nincs, puszta kézzel. A belső zsarnokság és a külső elnyomás, a háború után még tíz évvel is tartó katonai megszállás elleni gyűlölet szikrája robbantotta ki az 1956-os forradalmat. A magyar nép napok alatt megszabadult a Rákosi rendszertől és az ország elindult egy szabad,  a hatalmi tömböktől független jövő felé.
1956 november 4-én hajnalban azonban a Vöröshadsereg hatalmas páncélos erőket bevetve rátört az alvó Budapestre és az országra és vérbe fojtotta a forradalmat. A szovjet értelmezés szerint a történtek minősítése ellenforradalom volt és az ország megrendszabályozására és a kommunista rendszer restaurálására Kádár János vezetésével bábkormányt ültettek Magyarország nyakára. A levert forradalmat példátlanul kegyetlen megtorlás követte. Kivégezték Nagy Imre miniszterelnököt és kormányának számos tagját. De halál várt a forradalom más szellemi és katonai vezetőjére, és az egyszerű harcosokra is. A többszáz kivégzett mellett több mint húszezer forradalmárra szabtak ki börtönbüntetést és 200 ezer ember inkább a vándorbotot választotta, mert úgy érezte itt nem lehet tovább élni.
Ez 56 rövid krónikája.
Olyan mint egy görög sorstragédia: vér és gyász, árulás, a jók és az igazak bukása és a gonosz diadala. Igaz, ma történelmi távlatból árnyaltabban ítéljük meg ezt a történetet. Mert a magyar nép áldozata – levert és elbukott forradalma ellenére – nem volt hiábavaló, mert bevertünk mi is egy szöget a történelem szemétdombjára került kommunizmus koporsójába.
Nekünk, itt a Mecsek alján élőknek van még egy okunk a büszkeségre. November 4.-e nem csak a forradalom bukásának, megtipratásunknak napja, nem csak a vég, hanem a kezdet is! A fegyveres ellenállás kezdete is volt ez a nap! Elhangzott a jelszó: Fel a Mecsekre! És elszánt fiatalok, egyetemisták, munkásfiatalok, bányászok, nemzetőrök, civilek és katonák százai mentek fel a Mecsekre, hogy harcoljanak a betolakodók, a megszállók ellen. Hiányos öltözékben, sokszor napokig étlen-szomjan, korszerűtlen kézifegyverekkel a korai télelő viszontagságai ellenére két hétig állták a sokszoros túlerő rohamait, és partizántaktikát alkalmazva, Vágotpusztától  Pécsváradig portyázva támadták, nyugtalanították az ellenséget. A népnyelv „Mecseki láthatatlanoknak” nevezte ezt a szabadságharcos csapatot, akiknek helytállása, a cselekvő hazaszeretet örökké fényes példájaként állhat a mai nemzedékek előtt. November 16.-ára nyilvánvalóvá vált, hogy a Nyugat nem siet a magyar forradalom segítségére, ezért a vezetők, Horváth Géza (a Gazda) és Kubicza János százados, katonai parancsnok, Vágotpusztán összegyűjtötték a maradék harcosokat, felmentették őket esküjük alól és feloszlatták a szabadságharcos csoportot A többség lejött a Mecsekről és hazatért, de a parancsnokok és még vagy 60 fő elindultak nyugat felé. Csak éjjel menetelhettek, elkerülve a rájuk vadászó pufajkásokat. Minthogy az osztrák határt az oroszok már lezárták, november 22.-én Barcs mellett Bélavárnál átmentek Jugoszláviába és magukat megadva letették a fegyvert. Magyarországon tehát egészen november 22.-ig fegyver volt a kézben a haza védelmére az agresszorok ellen. Ekkorra már elesett a Corvin-köz, Csepel és a többi ellenállási góc. A mecseki harcokban 20 és 30 között volt a hősihalottak száma  és számosan megsebesültek a harcokban.
A mai nemzedéknek nem kell fegyverrel kivívni a szabadságot és a függetlenséget. De minden nemzedéknek meg kell tennie a magáét a hazáért! A mai ifjúságban is bizonyára megvan a szándék, tettrekészség és elszántság a hazáért való cselekvésre. Ma a helytállást a szorgalmas tanulás, a tisztességes munkavégzés, a közösségért való cselekvés, a szolidaritás jelenti. A cselekvő hazaszeretet útja  ma sem könnyű út. Sok a csábító útelágazás, de dicső példaként ott állhat előttünk az 1956-os fiatalok helytállása. Ma hazánk szabad és független tagja az európai népek közösségének. Ez nem csak a sors kegyének köszönhető, hanem azoknak a férfiaknak és nőknek, akik nem haboztak az életüket is feltenni, s ha kellett fel is áldozni olyan – ma korszerűtlennek tűnő ideákért – mint a haza üdve ,a nemzet szabadsága.
„NE AZT KÉRDEZD MIT TEHET A HAZA ÉRTED, HANEM HOGY TE MIT TEHETSZ A HAZÁÉRT” – mondta hajdan Kennedy elnök az amerikai fiataloknak. Fogadjátok meg ti is, magyar fiatalok, ezt az intést!
Ez 56 üzenete a mának.